VÉLEMÉNY. Magyar megyék, román régiók


Markó Béla írása az árpádsávos lobogós, románellenes bekiabálásokkal fűszerezett tüntetésről, a forintcsinálta erdélyi politikusokról, a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázásáról és Bukarest centralizációs törekvéseiről.

A nemrég Marosvásárhelyen a hangzatos nevet viselő Székely Nemzeti Tanács által összehívott, több ezer – de nem több tízezer, ahogy a szervezők állították – résztvevővel lezajlott úgynevezett autonómiatüntetés előtt és után a romániai helyzetet, illetve az európai összefüggéseket kevésbé ismerőkben sikerült egy olyan várakozást kialakítani, hogy immár küszöbön áll az Erdély keleti felében elhelyezkedő székely régió autonómiája. Csak föl kell mutatni a tömegakaratot, és meglesz az eredménye, sugallták a szónokok, sőt a tudósítók és kommentátorok egy része is. Vessünk véget a kis lépésekkel haladó, mi több, egy helyben topogó RMDSZ-politikának, és valósítsuk meg régi álmunkat, a Székelyföld területi autonómiáját, hiszen minden kedvező feltétel megvan ehhez, mondogatták a helybéli orákulumok és a magyarországi emisszáriusok is, akik azért jöttek úgymond, hogy kinyilvánítsák az akaratunkat. Nem voltam ott persze, de érezhettem én is, hogy éppen kinyilvánították az akaratomat. Amivel semmi baj nincsen, mármint az akaratunkkal, hiszen akarom, akarjuk az autonómiát, valószínűleg jobban, mint a messziről érkezett szavazatgyűjtők, csakhogy újfent rá kellett jönnöm, hogy milyen könnyen meg lehet téveszteni, időn, téren és körülményeken kívülre helyezni egzisztenciális gondokkal küszködő, bizonytalan embereket. És mi tagadás, ha másért nem is, ezért a bizonytalanságért maga az RMDSZ is hibás, mert nem tudta megmagyarázni saját választóinak – és legutóbb a tavaly decemberi parlamenti választásokon a szavazni elment magyarok 89 %-a (az összes résztvevő 5,2 %-a) az RMDSZ-re szavazott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt csak 11%-os támogatottságnak „örvendhetett” (0,6%), ami nyilván messze alatta volt a bejutási küszöbnek –, tehát annak ellenére, hogy érdekvédelmi szövetségünk nyilván eddigi politikájáért kapta a szavazatokat, nem volt képes elég meggyőzően elmondani, hogy ebben a pillanatban miképpen állunk célok és eszközök dolgában. Ugyanis az árpádsávos lobogókkal és románellenes bekiabálásokkal is fűszerezett tüntetéstől utólag csak félszájjal elhatárolódó vagy meg sem szólaló RMDSZ-politikusok mostanában éppen két tűz között érezhetik magukat. Egyrészt azért, mert verejtékesen megszerzett parlamenti mandátumainkkal sem sikerült kormányra kerülnünk ezúttal, márpedig ellenzékben rövid távon sok jóra nem számíthatunk. A másik oldalon meg a gazdasági válság nyomorúságát a kettős állampolgárság mámorával feledtető sok-sok erdélyi magyar illúzióival – akkor már miért ne lehetne tüstént autonómia is! – amúgy is nehéz szembemenni. Különösen, ha mások szándékosan hizlalják ezeket a illúziókat. Két tűz, üllő és kalapács, szórvány és székely, tárgyalás és erődemonstráció: végül is ezek a dilemmák nem jelentenek újdonságot, egy romániai magyar politikusnak folyamatosan ezzel kellett szembenéznie az utóbbi két évtizedben. A kérdés az, hogy most milyen új érvek jelentek meg az egyik vagy másik oldalon. Nos, van újdonság. De nem abban, hogy hirtelenjében felgyorsult volna a történelem, és máris kínálja nekünk Európa – vagy a saját európai presztízsveszteségével küszködő Magyarország? – a székely régió területi-közigazgatási autonómiáját. Pedig jó lenne, tényleg erre törekszünk, hogy a Kovászna és Hargita megyében, illetve Maros megye egy részében hetven-nyolcvan százalékos többségben élő félmilliónyi magyar valamilyen autonómiát kapjon. Miközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy a többi nyolcszázezernek, akik vegyes vidékeken vagy szórványban élnek, szintén biztosítanunk kell a nemzeti identitásuk továbbviteléhez szükséges jogokat, és a különböző helyzetekben élő magyar közösségeket nem fordíthatjuk szembe egymással. Ma Romániában a magyarok jogaiért folytatott küzdelem újdonsága – paradoxona –, hogy míg az RMDSZ-en kívüli botcsinálta (néha: forintcsinálta) politikusok retorikája gyors előrehaladást sejtet, addig a bukaresti politikában jártas, felelős magyar szövetségnek azzal kell számot vetnie, hogy a már kivívott jogok is veszélybe kerülhetnek. És ezt a veszélyt egy olyan pillanatban kell elhárítania – ha tudja! –, amikor Budapest tehetetlen, vagy esetleg fel sem ismerte, hogy mi forog kockán. Sőt, időnként az az érzésem, hogy a magyarországi kormánypárti politikusok egyike-másika is kajánul figyeli, ahogy a kétségbeesetten kiutat kereső RMDSZ vezetőit árulózzák, például az említett marosvásárhelyi nagygyűlés alkonyi homályában. Miről van szó? Igaz ugyan, hogy folyik itt is, ott is a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázása, de aki tisztességes leltárt készít, nem tagadhatja, hogy éppen Marosvásárhely 1990-es véres márciusától, amikor egyetlenegy (egyetlenegy!) magyar felirat miatt („Gyógyszertár” a „Farmacia” mellett egy kirakatüvegen) román tüntetők ezrei gyűltek össze, és aztán néhány nap múlva az lett, ami lett, hát innen bizony nagy a távolság máig. Szét kell nézni, magyar feliratokkal lehet találkozni Erdély-szerte, és ezt alkotmány szavatolja, törvény szabályozza, anyanyelvű oktatás van minden szinten, és hatvanöt önálló magyar középiskola működik Romániában. Az autonómia ügye pedig bizony sokszorosan jobban áll, mint annak idején, hiszen Erdély két megyéjét, Kovásznát (73,6% magyar) és Hargitát (84,8% magyar) ténylegesen mi vezetjük. Igaz, a kormány által kinevezett prefektusok próbálják korlátozni az önkormányzatok mozgásszabadságát, de ez csak hébe-hóba sikerül nekik. Beruházásokról, utakról, művelődési és szociális intézményekről viszonylag jelentős költségvetés birtokában ma már a megyei önkormányzat dönt. Néhány éve az iskolákat és kórházakat, tehát az oktatási és egészségügyi intézményeket is a városi vagy megyei önkormányzatok felügyelik. Egyik legnagyobb eredményünknek tartom, persze nem kizárólag a mi érdemünk, hogy olyan decentralizációs folyamat megy végbe Romániában, amely előbb-utóbb elvezethet a sajátos autonómiák kialakításához is. Ha… Ha lesz még hol, és lesz még kinek. Miért mondom ezt? Bár ezúttal Brüsszel sem kér semmi ilyesmit, és a romániai közvélemény sem jött különösebben izgalomba tőle, a tavalyi választások után kormányra került szociáldemokrata-liberális nagykoalíció némiképpen módosítva átvette a most „ellenzékben” lévő államelnök néhány évvel ezelőtti ötletét, és a nyolc gazdasági fejlesztési régiót (összehasonlításul: a majdnem két és félszer kisebb alapterületű Magyarországon hét ilyen van) közigazgatási hatáskörökkel akarja felruházni. Tulajdonképpen azért nem hozták meg tüstént ezt a döntést, mert alkotmánymódosítás szükséges hozzá, amit őszre terveznek. Jelenleg Romániában a közigazgatásnak három szintje van: községek (ezek több falut foglalnak magukba), illetve városok, aztán a negyvenegy megye (és a főváros, Bukarest), végül pedig a központi kormány. Most francia mintára a megyék és a kormány közé beiktatnák közigazgatási egységként a nyolc régiót, amivel több baj is van. Az egyik az, hogy ezeket a gazdasági-fejlesztési régiókat statisztikai szempontok szerint határozták meg a kilencvenes évek végén, sem történelmi, sem etnikai, sem földrajzi, sőt még valós gazdasági szempontokat sem vettek figyelembe, csakis lakosságszámot és területet. Ezt akkor az Európai Unió kérte, de elsősorban azért, hogy fejlesztési stratégiák összehangolására egy-egy megyénél jóval nagyobb területen lehessen együttműködést kialakítani, uniós pályázatokat előkészíteni. Sajnos az eredmény ebből a szempontból is katasztrofális, a művi úton létrehozott régiók teljességgel alkalmatlanok mindenféle gazdasági összetartásra, hiszen például a Kárpátokon túl a körzővel és számológéppel kierőltetett “régiósítás” azt eredményezte, hogy tengerparti és hegyvidéki megyék is (Konstanca és Vrancea) ugyanabba a régióba kerültek. A mi esetünkben pedig a székely megyék, Kovászna, Hargita és Maros egy régióban vannak Brassó, Szeben és Fehér megyével, ráadásul a régióközpont a Sepsiszentgyörgytől vagy Csíkszeredától kétszázötven kilométerre levő Gyulafehérvár. Ennek a régiónak ma 2.533.021 lakosa van, 34.100 négyzetkilométeren, és a magyarok aránya nem éri el a 30%-ot (román 65,4%, magyar 29,9%, roma 4%). Sem ez a régió, sem a többi nem alkalmas tehát arra sem, amire létrehozták, és az RMDSZ már évek óta javasolja, hogy tizenhat – nem közigazgatási, hanem csak gazdasági –, a mostaniaknál jóval kisebb régióra kellene osztani az országot. Erre fel ebben a pillanatban éppen ellenkezőleg: a jelenlegi régiókat akarják közigazgatási tartománnyá átalakítani. Vagyis miután viszonylag gyengébb, Európai Uniós pályázati feladatoknak sem voltak képesek eleget tenni, egyszerre csak közigazgatási hatásköröket kapnának. Melyek a román érvek? Egyrészt szerintük így sikeresebben lehetne mégis pályázni, ami ordító ellentmondásnak tűnik az általam elmondottak fényében, másrészt azt állítják, hogy minden a decentralizációt szolgálja, hiszen Bukarestből vinnének le hatásköröket ezekbe a régiókba, és a megyék jogosítványait nem bántanák. Ez a ravaszabb érv, és ha jóhiszeműek vagyunk, nehezebb visszaverni. Csakhogy a politikában nem szabad jóhiszeműnek lenni. Evés közben jön meg az étvágy, és meggyőződésem szerint rövid idő alatt oda jutnánk, hogy nem fentről, hanem lentről kerülnének át a döntések a régiókba, és a megyék hamarosan valamiféle lakosság-nyilvántartó hivatallá degradálódnának. Főként ha valamelyik eljövendő – vagy akár a mostani – kormány ráérezne ennek az átszervezésnek a sajátosan nemzetállami ízére, arra, hogy a többségi magyar megyék erejét ily módon teljesen el lehetne venni. Azt az erőt, amely ma azért megvan. Ismétlem: költségvetés, beruházás, infrastrukturális fejlesztés, oktatás, művelődés, egészségügy stb. Aki nem érti, mire utalok, gondoljon akár a magyarországi húzd meg, ereszd meg játékra, a centralizáció-decentralizáció éppen napirenden levő dilemmájára (vagy már nem is dilemma?), és hogy milyen könnyű egy kellő többséggel rendelkező kormánynak a dolgokat átrendezni. Másrészt arra sem árt emlékezni, hogy a felvidéki magyar érdekvédelem hanyatlása talán éppen akkor kezdődött, amikor nem sikerült megakadályozni a szlovák megyék észak-déli irányú átrajzolását. Az ottani magyar politikusok elmondhatják, mekkora befolyás csúszott ki így a kezükből. De térjünk vissza Erdélyhez! Ebben a pillanatban szerintem a magyarok érdeke az, hogy ne legyen semmiféle regionális átszervezés. Illetve lehetséges egy ideális forgatókönyv, amely a nagy történelmi régiókat állítaná vissza, Erdélyt, Bánságot, Dobrudzsát, Moldovát stb. Ez már afféle félföderális rendszert jelentene. Viszont ennek most semmi realitása nincsen, tehát egyetlen igazán jó megoldás van: a status quo megőrzése. Annál is inkább ezzel kellene megpróbálkozni, mivel a román pártok igazi érve az átszervezés mellett tulajdonképpen nem az, amit nyilvánosan mondanak, ők valójában a “bebetonozott” megyei kiskirályságokat akarják szétverni ezzel az átszervezéssel, és még nagyobb politikai hatalomra szert tenni. De nem biztos, hogy saját megyei önkormányzati vezetőik ezt olyan lelkesen támogatják, hiszen az ő bőrükre is megy a játék. Abban a helyzetben vagyunk hát, hogy meg kell védenünk azokat a megyéket, amelyek 1968-ban, a Ceauşescu-korszakban jöttek létre, de még az akkori kommunista rezsim sem merte – külső és belső szempontok okán – teljesen szétzilálni a Székelyföld etnikai viszonyait. Igaz, utána viszont még az egyébként szükséges iparosítási folyamatot is a lakosság elvegyítésére használták fel. Készséggel elfogadom, képtelenségnek tűnhet, hogy ezt a felosztást akarjuk konzerválni. Pedig most, amikor egymagunkban nincs erőnk, hogy egy jótékony reformot kényszerítsünk ki, mégis az a legelőnyösebb, ha marad a mostani közigazgatási felosztás, és ehhez viszont az RMDSZ-nek meg kell próbálni szövetségeseket keresni a román politikában. Csakis így tudjuk megtartani, amit az elmúlt évtizedekben fölépítettünk. Magyarországnak, a magyar kormánynak is meg kell értenie, hogy a tervezett regionális átszervezés drámai helyzetbe sodorhatja az erdélyi magyarokat. Aki pedig azt a látszatot kelti, hogy ezek apróságok, illetve úgyis mindegy, mert hamarosan belovagol hozzánk nyugat felől vitézkötésben az autonómia, az nem érti, mi van Romániában. Akkor viszont kérdezzenek meg minket, hátha el tudjuk magyarázni. hvg

Nyomj egy lájkot is, ha tetszett a cikk