Így vált az édesvizű tó sósvizűvé

Fotó és a forrás: Știați că?

Apokaliptikus örvénnyé változtatott egy csendes louisianai tavat egy súlyos matematikai számítási hiba 1980-ban. Egy olajfúró csapat véletlenül átfúrta a Peigneur-tó alatt húzódó sóbánya mennyezetét, mire a tó vize úgy kezdett el beömleni a bányába, mintha egy kádból kihúzták volna a dugót. A kezdetben apró nyílás gyorsan kitágult, elnyelve a fúrótornyot, 11 uszályt, fákat, part menti területeket és dokkokat, az áramlás pedig olyan erőssé vált, hogy a tó és az óceán közötti folyó irányt változtatott. Így jött létre a valaha véletlenül keletkezett legnagyobb vízesés, mintegy 50 méteres magassággal, amelyen át az óceán vize zúdult vissza a tóban tátongó üregbe. Csodával határos módon senki sem vesztette életét, az ökoszisztéma azonban örökre megváltozott: az addig édesvizű tó sós vizűvé vált.

Az eset egy triangulációs hibára vezethető vissza a Texaco mérnökei által használt Mercator-koordinátarendszerben, mert azt hitték, a tó melletti szilárd talajba fúrnak, valójában azonban pontosan a Diamond Crystal sóbánya egyik, 400 méter mélyen húzódó tárnája fölé pozicionálták az eszközt. Amikor a 35 centiméter átmérőjű fúró átszakította a bánya mennyezetét, eleinte senki sem értette a helyzet súlyosságát, a jelenséget egyszerű műszaki elakadásnak vélték, egészen addig, amíg a fúrótorony természetellenesen meg nem dőlt. Innentől a fizika vette át az irányítást, mivel az édesvíz szinte azonnal oldja a sót, a nyílás pedig robbanásszerűen növekedett, ahogy az örvénylő víz kimosta a sófalakat és a tartóoszlopokat. A 45 méter magas, több száz tonnás fúrótorony néhány perc alatt teljesen eltűnt a zavaros vízben, miközben a felszín alatt egyre táguló kráter keletkezett.

A bányában dolgozó több mint ötven bányász számára még drámaibb volt a helyzet: a fények vibrálni kezdtek, erős szél söpört végig a járatokon, de a jól begyakorolt evakuációs eljárásoknak köszönhetően mindannyian feljutottak a felszínre, az utolsók éppen akkor, amikor a víz már a bokájukat érte.

A felszínen az addig mindössze egy-két méter mély Peigneur-tó óriási lefolyóvá vált, az örvény pedig akkora szívóerőt fejtett ki, hogy 11 ipari szállítóuszályt rántott magával a mélybe. A pusztítás a szárazföldre is átterjedt, a partok beszakadtak, és mintegy 26 hektárnyi terület csúszott a vízbe a Jefferson-szigeten, köztük egy híres botanikus kert, nyaralók, évszázados fák és parkoló járművek. A legkülönösebb jelenség a Delcambre-csatorna vízfolyásának megfordulása volt, mert a tó kiürülése miatt keletkező vákuum hatására a Mexikói-öböl vize kezdett visszafelé áramlani a tóba, és ideiglenes, hatalmas vízesést hozott létre.

Két nap káosz után a nyomás kiegyenlítődött, a bánya teljesen feltelt vízzel, majd szürreális módon a 11 elsüllyedt uszályból kilenc – mint valami parafadugó – hirtelen visszabukkant a felszínre, a föld alatt rekedt sűrített levegő hatására.

Az ökológiai átalakulás véglegesnek bizonyult: a tó édesvizű, sekély állapotából sós vizű, helyenként 60 méter mély tóvá változott, az édesvízi halak eltűntek, helyüket tengeri fajok vették át. A katasztrófa után az érintett vállalatok több tízmillió dolláros kártérítést fizettek, a sóbányát pedig végleg bezárták, az eset pedig máig kötelező tananyag a mérnökképzésben, intő példaként az ipar és a természet törékeny egyensúlyára.