EGYIPTOM: Egy nem tipikus államcsíny


Nagy vita folyik arról Egyiptomban, hogy Mohamed Murszi elnök megbuktatása egyenértékű-e egy államcsínnyel. Tekintettel arra, hogy az egyiptomi hadsereg erővel távolított el egy demokratikusan megválasztott elnököt az országos tiltakozó hullám közepette, a katonai beavatkozás valóban államcsíny. Annyiban különbözik azonban a klasszikus puccstól, hogy közvetlen katonai diktatúrát nem fognak bevezetni – mutat rá a texasi székhelyű Stratfor elemző intézet. Murszi elmozdítását a társadalom jelentős része támogatja, így az őt felváltó átmeneti hatóság valószínűleg széles társadalmi bázison alapszik majd. Az átmeneti kormány feltehetően nagyban különbözni fog a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsától, amely Hoszni Mubarak elnök 2011. februári megbuktatása és Mohamed Murszi 2012. júniusi hatalomra kerülése között irányította az országot. A probléma lényege az egyiptomi hadseregben rejlik, amely a modern köztársaság megalapítása, 1952 óta a rendszer fő erőssége volt. Történelme java részében, de leginkább az 1967-es háború befejezése után az egyiptomi hadsereg – leszámítva a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsát – közvetlenül soha nem kormányozta az országot, inkább a kulisszák mögül irányított. Mubarak bukásáig ezt egy párt uralmával érték el: az azóta feloszlatott Nemzeti Demokrata Párt kormányzott a hadsereg felügyeletével. A Nemzeti Demokratikus Párt felosztása nagy gondot jelentett a hadsereg számára, amelynek így nem maradt polgári partnere. A többpártrendszerrel a gond csak tovább fokozódott. A legnagyobb, legkoherensebb politikai erőként Murszi Muzulmán Testvérisége volt képes hasznot húzni a választási folyamatból. Murszi tavalyi elnökké választásával úgy tűnt, hogy a hadsereg az ideológiai különbségek ellenére megtalálta a Nemzeti Demokrata Párt utódját. A hadseregnek olyan kormányra volt szüksége, amely irányítani tudja az ország gazdaságát és politikáját, így az elégedetlenséget korlátok közé lehet szorítani. Murszi kormánya ennek nem tudott eleget tenni. A saját csoportja hatalmának konszolidálására irányuló törekvések következménye a mostani tömeges elégedetlenség. A hadsereg tehát ismét civil partner nélkül maradt. A Muzulmán Testvériségnek nincsen alternatívája, mert az ellenzék lényegében egy széles mozgalom, amelynek nincsen koherens magja. Márpedig meg kell jegyezni, hogy a mostani tiltakozások elindítója a liberális és világi ellenzék volt, amely most első ízben volt képes egységes frontba tömörülni. Egyelőre nem világos, hogy az ellenzék egyesül-e, és a Tamarrod (lázadás) politikai szárnya, a Június 30. Front politikai alternatívát jelent-e az országban a Muzulmán Testvériség által kiépített társadalmi hálózattal szemben. Mohamed el-Baradei kinevezése ellenzéki főtárgyalónak az első lépés lehet a Muzulmán Testvériség mellett olyan politikai erő létrehozására, amely képes gyakorolni a civil hatalmat. A Tamarrodban egyesített ellenzéki elemek szította elégedetlenség, amely még kismértékben egyes iszlamistákra is kiterjedt, arra kényszerítette a hadsereget, hogy megszabaduljon az elnöktől. Murszi elutasította a lemondást, és kompromisszumos javaslatokkal állt elő, amelyeket viszont az ellenzék nem fogadott el. A hadsereg azonban nem ilyen végkifejletre vágyott. Abban reménykedett, hogy Murszinak sikerül ellenőrzése alatt tartania az országot, biztosítva a katonaság gazdasági és politikai érdekeit. A tömeges nyilvános felzúdulás és a Muzulmán Testvériség dacos álláspontja miatt a hadseregnek nem volt más választása, mint beváltani a fenyegetését, és elmozdítani az elnököt. Az eredmény nemcsak kifejezetten egy kormány eltávolítása, hanem a bimbózó demokratikus rendszer összeomlása. A Murszi-kormány kierőszakolt távozása megnehezíti az új polgári kormány létrehozását, mert a politikai környezet még inkább polarizált lesz. A kétségkívül dühös Muzulmán Testvériség a Stratfor elemzői szerint várhatóan drámaian visszavág. Az agytröszt szerint nem valószínű, hogy a Muzulmán Testvériség letérjen a demokratikus politizálás ösvényéről, de Murszi megbuktatása arra készteti majd a szalafista szervezetek ultrakonzervatív tagjait, hogy a politika fősodrát elhagyják a fegyveres konfliktus irányába mozdulva. Ami azonban ennél fontosabb, az az, hogy a hadsereg precedenst teremtett a tömegek erőszakos fellépése előtti meghátrálásra. Murszi bukása rávilágít, hogy a hadseregnek évtizedeken át érvényes stratégiáját – a kormányzás nélküli irányítást – most rendkívül nehéz megvalósítani. Nem vezethet be katonai kormányzást, mert ez csak tovább súlyosbítaná a feszültségeket. Az országnak koalíciós kormányra van szüksége. Márpedig egy ilyen kormányt rendkívül nehéz lesz megalakítani. Még ha Egyiptom különböző pártok és nyomások hálójában vergődik is, az országban továbbra is a hadsereg marad a végső hatalomforrás. Az egyiptomi mérsékelt iszlamista kormányzat megbuktatása aláássa azokat a nemzetközi erőfeszítéseket, hogy a radikális iszlamistákat bejuttassák a szélesebb arab vagy az iszlám világ politikai fősodrába. Az egyiptomi példa – Murszi megbuktatása – precedenst teremt arra, hogy a jövőbeli elnököket a tömegtiltakozások nyomására hadsereggel el lehet mozdítani hivatalukból. Ez történt Hoszni Mubarak elnök megbuktatásakor is, és ez nem ígér sok jót Egyiptom jövőbeli stabilitása szempontjából. MTI

Nyomj egy lájkot is, ha tetszett a cikk