VÉLEMÉNY. Nevezzük nevén – magyarul

Egy szó, mint száz: minden anyának a saját gyereke a legkedvesebb, minden magyar embernek az anyanyelve a legszebb. Hogy miért van ez így? A kérdést lehet magyarázni, boncolgatni, a végeredmény azonban egyetlen szóval is kifejezhető: szeretjük. És mert szeretjük, féltjük is. Nem ok nélkül… De tehetünk-e bármit is mi, kisemberek, idősek azért, hogy anyanyelvünk forrása tovább csörgedezzen, és ne szennyeződjék. Beszéljünk erről – javasolta a Temesvári Magyar Nyugdíjasklub elnöke, Béres Margit a legutóbbi találkozón, és bevezetőként nyelvünk erényeit, gazdagságát ecsetelte, majd pedig a fenyegetettségét hangsúlyozta. Sok szó esik erről mostanában – és nem csak a költészet hónapjában –, mert sohasem késő felismerni, szembenézni és korrigálni a nyelvi torzulásokat. Elsősorban otthon, családi körben, a gyerekekkel, unokákkal, de baráti körben is. Jobb alkalom nem is adódhatott volna, mint ez, hogy sok fül hallatára beleolvassunk dr. Brauch Magda könyvébe. A címe: Rejtvényes nyelvművelő gyermekeknek és felnőtteknek. „Fokozottan jellemző az anyanyelv szókincsének szegényedése, a Magyarország határain kívül élő magyar anyanyelvűekre, hiszen akarva-akaratlanul befolyással van szókincsük alakulására az állam hivatalos nyelve, amelyet a lakosság többsége használ, s amelynek hatásával az élet minden területén számolni kell. (…) Ráadásul az idegen hatás mellett az anyaországi hírközlő szervek (televízió, rádió) divatkifejezései is vámmentesen átjutnak az országhatárokon. Ilyen körülmények között valóban nehéz megőrizni nemcsak az anyanyelv gazdagságát és tisztaságát, de néha magát az anyanyelvet is.” – írta bevezetőjében a szerző. S a nyugdíjas jelenlévők várakozó érdeklődéssel fogadták, kísérték a könyv lapjairól elhangzó ízes nyelvi mazsolákat. Mert az Aradon élő magyartanár és író Brauch Magda, akár a jó orvos, kitapintja, hogy mi és hol fáj, sőt, gyógyszert is ad rá: a hibás kifejezésre helyesbítést, a betolakodó idegen szóra magyar megfelelőt. Teszi ezt könnyed, játékos módon, nem csupán tanít, hanem szórakoztat is. Érthető hát, hogy a temesvári idős klubtagok szívesen kapcsolódtak be a játékba, a nyelvi bukfencek nyomozásába, felfedezésébe. És dicséretükre legyen mondva, sok piros pontot szereztek. Úgy is mondhatnánk, hogy ők még olyan magyar nyelven nevelkedtek, amelyiket kevésbé fertőzte meg az ilyen-olyan hatás, divat, igénytelenség. „Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?” – a Petőfi Sándortól kölcsönvett kérdés szinte magától adódott, hisz nem érdektelen bepillantani a régi iskolakapun, megnevezni azt az Alma Matert, amely útravalót adott anyanyelvből az egykori növendékeknek. És az idős klubtagok nem zárkóztak el a válaszadás elől: Tar Judit a kincses várost, Kolozsvárt, a családját és akkori magyartanárát, Dévai Ilonát nevezte meg, akik elültették lelkében az anyanyelv szeretetét. Csáki Mária Nagyváradról, Boldizsár Gizella Oroszhegyről, Borsos László Gyergyószentmiklósról, Szűcs Jolán a Bihar megyei Otománból, Pálfi Borbála Madéfalváról, Béres Margit Kissármásról, Nagy Julianna Újmosnicáról és Újszentesről, Benkő Borbála Végvárról, Berde Erzsébetk, Benkő József, Szűcs Ilona, Vitus Erzsébet, Major Ilona a temesvári magyar tanintézetekből – az egykori zárdából, líceumból, tanítóképzőből – kapott útravalót, és ma is vallják, hogy ott volt a nyelvi bölcsőjük. Csupán Horák Erzsébet képez kivételt, aki bár Lupényban végezte az elemi osztályokat magyarul, onnan azonban elkerült a Regátba, ahol az ország nyelve tette próbára a magyarságát. Egyedül a könyv, az olvasás segítette megmaradni annak, akinek született, és jelenleg is igen tevékeny tagja a magyar nyugdíjas klubnak. Az írott szó iránti ragaszkodásnak, a szép iránti fogékonyságnak tulajdonítható, hogy Borsos László ma is hiba nélkül szavalja a Petőfi-verseket, Tar Judit pedig a Lugoson élő Fülöp Lídia Titkok című kötetében fedezett fel és méltányolt olyan sorokat, amelyek részét képezik a bánsági ember életének. A klubdélutánra elhozott kötetek, nyomtatványok, kézírásos másolatok bizonyították, hogy nem szokványos nyelvórán vettek részt a jelenlévők, felkészültek rá, mert féltik és őrizgetik a gyermekkoruk és ifjúságuk éveiből hozott nyelvi kincset. Ebből is következik, hogy értelme, haszna van minden olyan kezdeményezésnek, törekvésnek – legyen az szerény vagy hangzatos –, mely nyelvünk megmaradását, tisztaságát szolgálja. Példa rá a Béres Margit vezette temesvári nyugdíjas klub és példa rá Brauch Magda tanulságos, játékos kötete, ami nyitott fülekre talált, és amit ezúttal is megköszönünk neki. NyJ | Sipos Erzsébet