“Lökdösték” az újságíró szakos egyetemistákat Déván

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) riporttáborainak részvevői megszokhatták, hogy az utóbbi időben éves rendszerességgel meghirdetett és -tartott rendezvényen rendszerint nagyon fiatal pályatársak is részt vesznek. Fiatal pályatársak? Diákok, egyetemisták, akik közül egyesek talán tényleg a pályán kötnek ki; és persze, hogy vannak köztük olyanok is, akik nem – ez elkerülhetetlen. Hogy ki és miért választja azt, hogy folytatja, esete válogatja. Valamennyiük számára azonban kiváló gyakorlóterepet biztosít a MÚRE rendezvénye, ahol többé-kevésbé élesnek mondható helyzetekben ki is próbálhatják magukat, és választ találhatnak a kérdésekre: van-e bennük megfelelő újságírói véna? Képesek-e feltalálni magukat váratlan helyzetekben? Hogyan járnak el, ha rajtuk kívülálló okok miatt képtelenek eleget tenni kötelességüknek, és megszerezni a várt információkat? Tudnak-e empatikusan viszonyulni egy olyan riportalanyhoz, aki esetleg nem tudja „előadni” magát? A kérdések sorát folytatni lehetne, de talán már ennyi elég is ahhoz, hogy lássuk, nem könnyű választás előtt áll, aki a napjainkban meglehetősen leértékelődött újságírói szakmára hivatásosnak jelentkezik. A dévai „próba” egyik részvevőjét, Vákár Zsanettet éppen ebből a megfontolásból kértük mikrofonvégre: egyrészt, hogy kiderítsük, milyen tapasztalatokkal gazdagodtak (ő és társai) a Déván töltött hétvégén, másrészt, hogy rápillantást nyerjünk, milyen szemmel tekintenek a média világára, és hogyan látják, van-e helyük benne.

---

A témában korábban közölt interjúink:

• Rácz Éva a MÚRE dévai riporttábora után: „Bízom a negyedik kötetben; de az ötödikben is”
• Médiatábor a riporttáborban: lesz riportfilm, s amit tanultak

---

– Miért jelentkezték ebbe a táborba?

– Most fejezem be a másodévet, és mondták a tanáraim, hogy van egy ilyen lehetőség, amely támogatva van, és szakmai gyakorlatként is elismerik. Legalább három-négy olyan okot is fel tudok sorolni, amelyek mind amellett szóltak, hogy én erre akarjak jönni. Az elsődleges természetesen az, hogy úgy képzeltem el – és ez be is bizonyosodott –, hogy lépten-nyomon tanulhatunk, úgy is, hogy nem is vesszük észre, ragad ránk a szakmából mindenféle jó dolog. És ez tényleg így volt.

– Első alkalommal vettél részt ilyen rendezvényen?

– Igen.

– És mivel vagy több most, mint két napja?

– …

– Nem jó a kérdés?

– Nem, nem, csak próbálom rendezni a fáradt agytekervényeimet. Először is nekem minden új volt, nem is tudtam, hogy kell ezt elképzelni. Kissé félve jöttem ide, ott volt bennem, hogy mi, másodéves zöldfülűek becsöppenünk a nagy, neves újságírók és szakmabeliek közé, s akkor vajon mi lesz? Azt se tudtuk, hogy valami feladatunk lesz-e egyáltalán, vagy hogy tudunk-e valami értékelhető dolgot készíteni. Emiatt volt bennem egy kis félsz. Ez viszont most már elmúlt, és nagyon tetszik és hálás vagyok ezeknek az embereknek, hogy segítenek és „lökdösnek”, hogy próbáljuk tenni a feladatunkat, s hogy bátorítanak. Egyáltalán nem éreztem ezt a tanár/diák vagy zöldfülű/tapasztalt viszonyt!

– Kollégaként viszonyultak hozzátok.

– Igen!

– Erre a pályára készülsz?

– Mikor hogy. Van, amikor úgy gondolom, hogy igen, jó lenne, és szeretném, és amikor kicsi kudarc ér, vagy valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor elbizonytalanodom. De mindenképpen szeretem az egyetemen, és nem bántam meg, hogy ide jöttem. Azért remélem, hogy sikerül…

– Hová valósi vagy?

– Parajdi.

– Parajdról hová lehet menni dolgozni? Vagy benne van az is, hogy Kolozsváron maradsz?

– Nem, én nagyon családcentrikus vagyok. Szeretnék majd hazamenni. Parajdról lehetne menni például Szovátára, mert ott van a Sóvidék tévé székhelye, és ott lehetne dolgozni. Vagy Udvarhelyre, ami a legközelebb van, írott sajtóba.

– Sok sikert kívánok hozzá, meg kitartást – mert szükség lesz kitartásra is.

– Köszönöm szépen.

Farczádi Attila